2011. February 4. Friday
A tél csípős levegője megcsapta a fiatal és bájos lány arcát, ki barátaival és kisöccsével haza felé tartott az iskolából. Hó még nem esett, de nagyon hideg volt, bár még a hőmérő higanyszála nem csökkent 10 fok alá. Natasha kezeire lehelt, hogy felmelegítse azokat, mert már szinte elfagytak. Natasha egy tizenkét éves, öntudatos, szép, kedves lány volt. Egyenes, rövid, vörös haja, akár a rubin, szemei kéken ragyognak, mint a tenger, mosolya elbűvölő, a szenvedély és barátság sugárzik arcáról. Vékony testalkatú, alacsony kislány, az osztályban majdnem a legalacsonyabb, ezért sokszor piszkálták is, de ezeket a sértéseket és vicceket könnyedén hárította vagy meg sem halotta őket. Hosszú ujjú, világos rózsaszínű inget viselt és bordó miniszoknyát, hátán az iskola táskájával. Elég nyáriasan öltözködött, ahhoz képest, hogy tél volt, de mindig hasonló ruhákat viselt, az évszakoktól függetlenül, persze a józanész határán belül, mert ő sem járt térdig érő hóban, szoknyában és topban.
Hírtelen dermesztő hideg szél érintette meg lágyan az arcát, amire felfigyelt és megállt a járda közepén. Barátnője, Susan, utolérte, ki pár lépéssel le volt maradva két fiúval az oldalán. Mind a négyen osztálytársak, kik az ötödik osztály tanulói voltak, ezen felül még a legjobb barátok is. Susan magas és vékony termetű lány, ki pár hónappal megelőzte Natasha-t, így ő idősebb. Susan sárga, vastag pulóvert viselt és farmer gatyát, nem tűrte olyan jól a hűvös levegőt, mint barátnője. Hosszú, egyenes, szőkésbarna haját a szél vadul fújni kezdte, arcáról mindig naivitást lehetet leolvasni, viszont nem volt az, de jó szívű és önfeláldozó.
- Hírtelen nagyon lehűlt a levegő. – szólalt meg Natasha.
- Igen, azt mondják lehet, hogy hamarosan havazni fog. – mondta az egyik fiú William, mikor odaért a lány mögé.
- Jaj, ne már! – durcáskodott hangosan. – Az nem jó.
- Nem szereted a telet? - kérdezte a másik srác, Patrick.
- Az ilyen hideget nem szeretem.
- Azt még megértem, hogy nem szereted a hideget, de az sehogy sem fér a fejembe, hogy miért hordasz ilyenkor is rövidszoknyát? – kérdezte gondolkodva Susan.
- Hát izé… tudod hogy megy ez, ha egyszer lánynak születtél, akkor muszáj egy… - magyarázkodott Natasha.
Hangos nevetés szakította félbe mondani valóját, ugyanis Patrick fantáziája beindult és nem bírta magában tartani, önelégült arccal beszélni kezdett:
- Ne is folytasd, tudjuk, mit akarsz mondani, egyszerűen azért hordasz ilyen rövid kis szoknyát, hogy jobban lássuk a… - mondatát nem tudta befejezni, ugyanis váratlanul Natasha kivörösödött arcal, lábával a fiú leggyengébb pontját rúgta meg teljes erejéből, amitől Patrick összecsúszott a betonútra, majd halkan motyogott tovább – Úgy látom ma is a piros a szenvedély kizárólagos színe.
- Öregem, tartanod kéne a szád néha, mert a végén sosem lesz gyereked. – gugolt le mellé William.
- Különben is bordó. – szólalt meg Natasha még kicsit mérgesen. – Matt már megint merre kószál? Matt! Hol vagy? – kiáltotta hangosan. Matt a kisöccse volt, nyolc éves, egy suliba jártak és nővére feladata, hogy mindig oda figyeljen rá és vigyázzon a fiúra, amióta anyjuk meghalt pár éve. – Matt!
- Itt vagyok. – integetett az utca végéről.
- Mi a fenét csinálsz ott? – érdeklődött testvére.
Natasha és Susan oda sétáltak hozzá, majd meglepődtek, mikor észrevették Matt mit bámult annyira, egy játék babát. Ott pihent egy kuka tetején, piszkosan és rongyosan, régi, ruha baba volt, piros pír az arcán, hosszú, göndör, szőke haj, hideg tekintet és rózsaszín szoknya volt ráadva, piros masnival a hajában.
- Ez igen, hisz ez egy meseszép játék baba. – mondta Susan.
- Komolyan mondod? – lepődött meg Narasha – Nézz rá, tiszta mocsok és még öreg is. – elégedetlenkedett.
- Én találtam meg, tehát az enyém! – szólalt meg Matt.
- Mi? – döbbent meg – De te fiú vagy, minek neked egy játék baba? Egyébként is ne vegyél föl olyat, amit más eldobott!
- Ne má! – erőlködött a fiú.
- Na! Ennyi volt, mára végeztünk, menjünk haza! – parancsolta Natasha.
- Akkor viszont össze kéne szedned magad haver! – javasolta William barátjának.
- De még mindig nagyon fáj. – motyogta a földön Patrick.
Patrick szintén tizenkét éves srác volt, kicsit hosszú, dús, fekete haja mindig belelógott az arcába, vékony, de erős testalkatú, és körülbelül egy magas Susannal. Vörös színű, sárga ujjú dzsekit viselt, alatta kék pólót, ami nem volt betűrve gatyájába, ezért kilógott dzsekije alól, ez elég hülyén állt neki, de szerinte ez menő dolog. Szürke szabadidőgatyát hordott és a rengeteg zsebbe egész hétre való kaja elfért volna. Patrick szókimondó és vicces ember volt, jelleméhez hozzá tartozott az a kellemetlenség, hogy magát szívdöglesztőnek, a lányok bálványának tartotta, pedig nem így volt. Mindig udvarolni kezdett egy csajnak, ha elbűvölő volt, ezért esett meg az, hogy nőcsábász lett belőle, persze mindig kosarat kapott tőlük, mert mindig túlságosan elbízta magát. Viszont nagyon jó barát, kedves, önfeláldozó típus, bár ezek a tulajdonságok csak nagy ritkán jelentkeztek nála, akár csak a tünetek a betegségek előtt.
Legjobb barátja William volt, kivel már óvodás koruk óta ismerik egymást. Natashaval és Susannal az iskolában találkoztak először, mikor osztálytársak lettek és az óta így négyen nagyon jó barátok lettek.
William egy visszafogott, kissé félős gyerek volt, de akiket szeretett, azokért bármire képes volt. A számítógépek azok, mik őt érdeklik és él-hal értük, éjjel nappal a gép előtt ül, kivéve akkor, mikor a többiekkel lóg máshol. Jó tanuló, nem, mint Patrick, ki igencsak lezserül veszi a dolgokat. William szemüveget viselt már második osztály óta, fején mindig kék baseball sapkát hordott, barna, rövid haja sosem látszódott alóla, zöld kabátját állandóan úgy óvta, mintha valami hihetetlenül drága vagy fontos dolog lenne, ki tudja miért. A kedvenc kék gatyájáról már nem is beszélve, teljesen ruha mániás volt, vagy legalább is nagyon féltette őket, Patrick sokszor is fenyegette azzal, hogy összepiszkolja a ruháit, ha nem segít neki ebben vagy abban, de előfordult, hogy csak pusztán szivatásból csinálta ezt.
Beesteledett, a levegő még jobban lehűlt és olyan sötét lett, mintha már tíz óra is elmúlt volna, pedig még hét óra sincs. Natasha megcsinálta a házi feladatokat és neki látott a vacsora elkészítéséhez. Édesapja nem rég ért haza, majd fáradtan dőlt el a kedvenc fotelében. Üzletember volt, sokszor ment tárgyalásokra és ezért nem volt túl sok ideje, de mióta elvesztette feleségét, egyre több időt próbált szánni a gyerekekre, de még így is lányának kellett ellátni a házi munkákat. Natasha szerette apukáját, mindenre képes lenne érte, akárcsak kisöccséért, mikor elhunyt édesanyja, mindhárman együtt vészelték át azokat a szörnyű időket. Túl korán vesztették el őt, egyikük sem volt erre felkészülve, de apjuknak és barátaik segítségével átvészelték a múltat, végül felvették a régi élet fonalát, vagy legalább is megpróbálták. Mattre azóta nővére ügyel, a fiú minden egyes lépésére, szinte az anyja lett mára.
- Hmm… ez aztán nagyon finom volt. – szólalt meg Matt az asztalnál – Köszönöm szépen a vacsorát! – mondta, majd felállt és felrohant a lépcsőn.
- Örülök, hogy ízlett. – elégedett meg magával Natasha – Megint nem etted meg a zöldborsót! Matt azonnal gyere vissza és fejezd be a vacsorát! – üvöltötte fel neki a lány mérgesen, miközben apja áttette a maradékokat az ő tányérjába és neki látott az elfogyasztásukhoz. – Apa te meg mit csinálsz?! – háborodott fel, mikor meglátta mi történt.
- Az öcséd ezt már úgy sem eszi meg. – magyarázkodott nyugodtan.
- Jól van. – mondta kicsit durcásan – Majd ha befejezted, akkor légyszives hozd oda a mosogatóhoz a tányérodat! – kérte.
- Rendben van. – válaszolta teli szájjal.
Fél órával később, miután mindenki befejezte a vacsorát, Natasha már majdnem végzett a mosogatni valóval. Édesapja a nappaliban olvasott egy újságot, mialatt ment a tévé, majd lány szerényen kiszólt a konyhából:
- Apa figyelj csak!
- Igen?
- Anya igazán jókat főzött, ha jól emlékszem, bár még kicsi voltam.
- Igen, jól emlékszel. – meglepődött, amiért ezt most felhozta lánya. – Miért kérded?
- Hát tudod, csak azért, mert kíváncsi vagyok, hogy az én főztöm van-e olyan jó, mint az övé volt?
- Úgy főzött, ahogy te, büszke lenne rád.
- Akkor jól van. Jól esik, hogy ezt mondod. – elégedett meg magával, miközben levette a kötényt és kijött a konyhából. – Ha még éhes leszel, tettem félre egy kis maradékot. – állt meg az ajótban.
- Rendben van, köszönöm szépen. – mondta kinézve az újság mögül.
- Jó éjt!
- Szép álmokat!
Natasha lassan kiballagott a konyhából, át a nappalin, ki a folyosóra, hogy felmenjen az emeletre, ekkor váratlan dolog történt. A komódon ott pihent az a baba, amit Matt vett észre még délután az iskolából jövet. A lány először nagyon csodálkozott, hogy vajon hogyan kerülhetett az oda, majd bevillant neki, hogy öccse mennyire oda volt érte.
- Ezt nem hiszem el. Haza hozta, pedig mondtam neki, hogy hagyja ott! – mondta csalódottan. Oda lépett a játék baba elé, majd gondolkodott, hogy mit csináljon vele, majd észrevette, hogy az arcán van egy sötét folt. Elővett egy ruhazsebkendőt és letörölte vele a piszkot, hogy ne legyen olyan mocskos. Elmosolyodott, mert emlékeztette őt az első játék babájára, amit még anyukájától kapott régen. Egy darabig elragadták az emlékek, majd mély levegőt vett és szigorú tekintettel felszólt öccsének – Matt azonnal gyere le!
- Mi az már megint? – kérdezte Matt leüvöltve.
- Nem mi az már megint, hanem gyere le, ha mondom! – szólt fel komolyan.
- Most éppen mi nem tetszik? – érdeklődött, miközben lejött a lépcsőn.
- Nem megmondtam, hogy hagyd ott ezt a rongyos babát?! – tekintett rá mérgesen, két kezét derekára téve. – Eszméletlen, hogy sosem csinálod azt, amire kérlek! Olyan makacs vagy, mint…
- De hát nem is én hoztam haza! – förmedt rá öccse, miután döbbenten vette észre, hogy a baba a komódon ült.
- Na ne mond, akkor mégis hogyan került ide? – faggatta türelmetlenül.
- Mondom, hogy nem én voltam!
- Szerintem meg nem mondasz igazat.
- Ért már meg, hogy nem én voltam! – üvöltötte Matt.
- Hallgass! – kiabálta – És nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúsztad, azonnal fogod magad és visszaviszed oda, ahol találtad! – parancsolta neki. – Megértetted? Indulás! – amint elhagyta az utolsó mondata is a száját, már meg is bánta azt, hogy ennyire kemény volt öccséhez, akinek a szemeiben könnyek jelentek meg, de a fiú szótlanul engedelmeskedett nővérének. – Öcsi… - kezdte volna halkan és szomorúan bocsánat kérését, ám ekkor testvére már felment az emeletre.
Késő éjjel, mikor már mindenki az igazak álmát aludta, a telefon egyszer csak megszólalt a folyosón. Natasha kómás fejjel felült az emeletes ágyán, majd belelépett papucsába. Öccse nem ébredt fel a csörgésre, mélyen aludt az ágy második fokán, nővére aludt mindig lent, mert utált lépcsőt mászni, hogy feljusson az ágy tetejére, ellentétben Mattel, aki imádta ezt. Halk léptekkel lement, hogy felvegye a telefont, édesapja sem ébredt fel a csörgésre, nagyon fáradt lehetett, ha még ezt sem hallotta meg. Hideg csapja meg Natasha arcát és végig fut egész testén a hideg, a villanyt nem kapcsolja fel, majd felveszi a kagylót:
- Halló, tessék, ki beszél? – kérdezte fáradt hangon.
Nem szólalt meg senki a vonal másik oldalán, de a lány még nem ette le, várt egy kicsit, majd mikor megunta a várakozást és le akarta tenni, egy kislány hangja hallatszott a telefonban:
- Szia, Mary vagyok, játsszál velem! Itt vagyok a szeméttelepnél. – mondta vidáman, majd letette.
Natasha csodálkozott, azután pedig letette ő is és mit sem törődve a hívással elindult vissza az emeletre, ám ekkor megint megszólalt a telefon.
- Halló, tessék, itt Natasha beszél.
- Itt megint Mary, a bolt sarkánál vagyok. – szólt ugyan az a hang, mint az előbb, majd megint letette.
Natasha már kicsit mérgesen tette le a kagylót és megfordult, de megint felcsörrent a telefon. Az ember ilyenkor rég kihúzta volna, hogy nyugta legyen, de ő túl álmos volt, ahhoz, hogy észszerűen gondolkodjon ilyen késő éjjel.
- Halló, tessék, most már kezd elegem lenni! – förmedt rá.
- Mary vagyok. Éppen most érkeztem meg a házatok elé. – újból letette.
Erre a mondatra már kicsit kitisztult a feje és nem volt benne biztos, hogy vissza kéne tenni a kagylót a helyére, de mégis megtette. Abban a pillanatban, amint letette, már csörgött is és bátortalanul szólt bele:
- Halló, tessék?
- Mary vagyok, már itt is vagyok, pont mögötted. – Natasha azonnal megfordult, de a sötéttől nem látott semmit, ekkor a vonalban nevetés tört ki – Nem arra, a másik irányban. – közölte vele vidáman, majd megint kacagott egy kicsit, mialatt a megrémült lány lassan körülnézett a folyosón és az egyik sarokban homályosan meglátta tőle pár méterre a játék babát, amit öccse hazahozott. – Igen, pont arra. Szia, Mary vagyok! Játsszál velem egy kicsit! – kérte, de Natasha kiejtette a kezéből a kagylót és fogait összeszorítva a félelemtől, ő maga is elesett és a földre huppant.
Ekkor kinyílt egy ajtó és Natasha apja felkapcsolta a villanyt, majd meglátta lányát a félelemtől reszketve az egyik sarokban, szembe vele pár méterre egy játék babával.
- Hát te meg mit csinálsz itt ilyenkor kislányom? – kérdezte meglepődve.
- Nézd… ott, az…az…
James oda sétált, amerre mutatott lánya és felvette a játék babát és döbbenten bámulta, mi lehet a baj vele:
- De hiszen ez csak egy játék baba. Mi a gond?
- Nem, nagyon tévedsz! Az nem csak egy játék baba, ez az izé felhívott telefonon. – magyarázta rémülten.
A lépcsőn most Matt jelent meg, törölgetve szemét, majd észrevette, hogy apja kezében ott volt a baba és már védekezően szólalt meg:
- De hát nem én voltam! Nem tehetek róla, hogy megint itt van, visszavittem a szeméttelepre.
- Ne haragudj, hogy felébresztettünk Matt, de miről beszélsz? – értetlenkedett James.
Natasha fejében hírtelen lejátszódott a beszélgetés első szavai: „Mary vagyok… itt vagyok a szeméttelepen.”
- Apa, könyörgöm, dobd ki! – esedezett halálra rémülve.
- Rendben van. – nem tudta mire vélni a dolgot, de sejtette, hogy ettől, mindkét gyereke megnyugszik majd, ezért kivitte a kukába.
Mindhárman visszamentek aludni, de csak Natasha nem tudott rendesen pihenni, egész éjjel rettegett, hogy újból megcsörren a telefon vagy, hogy ha kinyitja a szemét ott fog mellette állni a baba.
Másnap reggel nagyon fáradtan és álmosan kelt fel Natasha, de el tudott aludni legalább és nem történt semmi baj az este. Az iskolába öccsével ment, mint minden reggel, majd mikor beértek elváltak útjaik. Natasha az osztályterembe érve meglátta barátait, kiknek azonnal elmesélte a tegnap éjjel történteket. William táltott szájjal hallgatta végig a még mindig rémült lány szavait, de Patrick az egészet hihetetlennek találta.
- Ez eddig világos és mi lett utána a babával? – kérdezte Patrick.
- Megkértem apát, hogy dobja ki, aztán visszafeküdtem aludni. – mesélte Natasha.
- De miért kellett kidobni szerencsétlent? Szerinted, hogy eshetett ez az öcsédnek? – hordta le Patrick.
- Mi? – döbbent meg
- Remélem azért bocsánatot kértetek tőle, ha már így sikerült bele taposni a lelkébe.
Váratlanul megszólalt a hangosbemondó, ez reggel, becsöngetés előtt pár perccel nem túl szokványos, de feszült figyelemmel hallgatta mindenki, amint egy női, gépi hang beszélni kezdett: Natasha Taylor az 5. c-ből azonnal jelenjen meg a tanári szobában! Natasha Taylor sürgősen jelenjen meg a tanári szobában, ha az iskolában tartózkodik! Natasha meglepődött, hogy vajon mit akarhatnak tőle, de szó nélkül felállt és elindult, ahogy kérték tőle. Mikor odaért az ajtóhoz bekopogott, majd benyitott a nagyszobába, ahol a sok tanár nyüzsgölődött, mint a pók a falon. Senki sem vett tudomást, hogy az egyik diákjuk éppen ott áll bambul maga elé, majd megunva a várakozást hangosan megszólalt:
- Jó napot kívánok!
- Itt vagy tehát. – állt meg előtte egy magas, vékony, fiatal tanárnő – Valaki telefonon keres téged. Ott találod azon az asztalon. – mutatta meg neki, majd tovább ment.
Natasha oda ballagott, azután pedig felvette a kagylót, egy ismerős hang szólt bele:
- Halló itt Natasha Taylor beszél. Bocsánat, de csak most értem ide a…
- Én Mary vagyok. – a lánynak földbe gyökerezett a lába a gyerek hang hallatán, aki tegnap is felhívta - Itt vagyok nem messze tőled, gondoltam játszhatnánk egy kicsit.
Nem hallgatta tovább, és szó nélkül lecsapta a telefont rémülten és levegő után kapkodva, erre a tanáriban lévő emberek felfigyeltek. Natasha körül nézett, majd lassan hátrálni kezdett az ajtó felé, ám megint megcsörrent a telefon. Nem is egy, hanem az összes telefon, ami a teremben volt és fülsüketítő zaj keletkezett. Ezt már nem bírta tovább és kirohant a folyosóra, de nem állt meg, futott tovább még ő maga sem tudta, hogy hová bújhatna el. Két barátja hangját halotta csak meg, miközben rohant:
- Natasha! Hé várjál meg minket, mi történt? – ordított utána Patrick és William, de hiába, erre sem lassított.
Egyre jobban lihegett a fáradtságtól, de ez nem érdekelte, gondolatait Mary foglalta le, hogy vajon mit akarhat tőle, és miért hívogatja állandóan. Alig páran voltak már csak a folyosón, de mind megbámulták Natasha-t, jobbra egy ajtót látott meg és kivágta azt, majd felrohant a lépcsőn, közben Patrick és William követte őt.
A tetőre ment fel, hogy szívjon egy kis friss levegőt, és nyugta legyen. Kifújta magát és neki dőlt a falnak, arcát lesütve nézte a talajt, aztán néhány pillanat múlva megjelentek a fiúk és aggódva kérdezgették:
- Mi a fene történt veled?
- Mi a baj? Mond el!
- Megint ő hívott! – mondta rekedten, de még mindig nem emelte fel a fejét. – Mary volt az.
- Micsoda? – döbbentek meg.
- Megharagudott rám, amiért nem engedtem Mattnek, hogy haza hozza, és most üldöz. – sopánkodott.
- De hisz nem tudhattad, hogy ez fog történni. Hány olyan játék babát láttál mostanság, ami felhív téged telefonon? Nem a te hibád… ez biztos valami átok vagy… vagy… - próbálta nyugtatni Patrick.
- Vagy egy szellem! – motyogta megrémülve William.
- Ne hülyéskedj már! Szellemek nem léteznek, legfeljebb a hülye álmaidban! Nem is biztos, hogy egyáltalán ez a Mary egy játék baba. Lehet, hogy egy kis buta kölyök, aki viccelődni akar… - elmélkedett Patrick.
- Nem! Tudom, hogy a játék baba az! – fakadt ki Natasha.
- Halló, tessék? – vette fel mobilját William, mert érezte, hogy rezeg a zsebében.
- Mary vagyok. Épp az iskolátok tetején vagyok, játszhatnánk egy kicsit! – mondta a vonal másik oldalán a már ismerős gyerek hang, majd letette a telefont.
Mindhárman hallották, hogy Mary volt az és már a két fiú is kezdett félni és Natasha felé hátráltak, mialatt a tetőt kutatták. Natasha fejét fogva legugolt és becsukta a szemét, teljesen elvesztette már minden bátorságát és a fiúk is bizonytalanok lettek.
- Nem! Nem, ezt már nem bírom tovább! – szipogta Natasha.
- Azt mondta, hogy a tetőn van? – kérdezte Patrick, ki érezte, hogy a félelem eluralkodik rajta is.
- Iiigggeeennnn… - reszketett William.
Néma csend következett, lihegésüket hallották és a szél süvítését, semmi mást. Hírtelen megszólalt a hangos csengő, mert becsengettek és mindhárman elkiáltották magukat, annyira megijedtek. Ekkor váratlanul kinyílt az ajtó és egy magas, mogorva férfi lépett a gyerekek elé, kiknek az arcukra ráfagyott a félelem. Mély bár meglepően kedves hangján megszólította őket:
- Hello! Ti meg mit csináltok itt? – érdeklődött meglepődve.
- Hát izé… mi csak… - habogta William.
- Mindegy, ezt most hagyjuk. Natasha! Téged kerestelek már mindenhol, felhívott az édesapád pár perccel ezelőtt, hogy adjam át azt az üzenetet, hogy nem tud este haza menni, mert egy nagyon fontos tárgyalása lesz, és muszáj elmennie két napra, addig a kisöcséddel egyedül lesztek, de siet majd haza.
- Tanár úr. – könnyebbült meg Patrick.
- Most pedig azonnal menjetek be órára! – figyelmeztette őket szigorú tekintettel – Remélem nem itt akartátok ellógni az első órát, mert akkor komoly büntetésre számíthattok! – folytatta tovább, miközben a gyerekek az ajtóhoz mentek.
- Dehogy is tanár úr! Mi csak kicsit levegőztünk, már épp indultunk volna. – mentegetőzött William.
- Jól van, tudom, hogy ti nem vagytok olyan elcsavargó típusok. – Csak menjetek be a terembe és mondjátok meg a kollégának, hogy én tartottalak fel titeket. – ajánlotta fel kedvesen.
- Köszönjük tanár úr, és elnézést kérünk! – sütötte le a fejét Natasha, de nem azért, amiért visszaéltek a bizalommal, hanem mert még mindig Mary járt a fejében.
Miután eltűntek a tetőről, ahova mindig szabad volt felmenni a diákoknak, mert biztonságos volt és még a kilátás is gyönyörű volt, azután, nem vehették észre, hogy az ajtó felett ott ült egész végig Mary és az üres és hideg tekintetével bámult maga elé.
A nap lassan telt el, ez még rosszabb volt Natashanak és barátainak, hisz minél előbb haza akartak érni, bár Natasha a világból akart kirohanni, hogy megszabaduljon végre a gonosz játék babától, amiről még mindig nem tudták, hogy micsoda valójában. Az utolsó óráról való kicsingetés után a diákok rohanni kezdtek a szekrényükhöz, hogy minél gyorsabban kijussanak a suliból. Egyedül Natasha nem sietett sehova, majd mikor barátai meglátták milyen rossz hangulatban van, oda mentek hozzá.
- Natasha hogy érzed magad? – kérdezte Patrick.
- Ne aggódj! – szólt közbe William, mielőtt még a lány válaszolhatott volna – Együtt maradunk és akkor nem lesz semmi gond! – próbálta nyugtatni.
- De mindenhol őt látom, ha nyitva van a szemem, ha csukva, az ő arca mosolyog rám, mintha csak idegesíteni akarna. – borult ki Natasha.
- Nővérkém! – üvöltötte Matt a folyosó végéről, mire mind hárman hátra néztek. Matt rohant feléjük mosolyogva, legalább neki jó napja volt. – Natasha! Most mondta George tanár úr, hogy apa azt üzente nekünk, hogy nem lesz otthon ma este, mert elment valami fontos tárgyalásra vagy mire. Ez igaz? – kérdezte érdeklődve.
- Igen, de ne aggódj, nem először nem jön haza estére, jól megleszünk mi ketten! – bíztatta öccsét, pedig valójában most még jobban reszketett és félt Marytől, de ezt megpróbálta nem kimutatni, nehogy Matt megijedjen vagy elbizonytalanodjon. Erősnek és határozottnak akarta, hogy lássák a barátai is, nem szeretett volna előttük egy gyáva nyúlnak tűnni. Ez sikerült volna neki, ám ekkor mindent elrontott a játék baba, ami most ott pihent velük szembe az egyik széken. – Ezt nem hiszem el! – omlott össze egy pillanatra, utána viszont harag öntötte el a szívét és hangosan felcsattant – Most már elég legyen! Elegem van ebből a babából, tűnjön el az életemből!
- Hé, ez meg hogy került ide? – kapta fel a fejét Patrick.
- Szóval ez lenne az a játék baba? – kérdezte ijedten William.
Pár percig farkas szemet néztek vele, az emberek lassan eltűntek a folyosóról és már csak ők álltak ott, mintha bebetonozták volna őket. Váratlanul egy idős takarítónő jelent meg egy szemetes zacskóval a kezében és megállt Mary előtt.
- Ez a tiétek? – kérdezte a gyerekektől.
- Nem! – csattant fel Matt, aki a félelemtől átkarolta Natasha derekát.
- Akkor kidobom.
- Elnézést! – szólalt meg Patrick – A szeméttelepre kerül majd ez a sok vacak?
- Nem, ezek eltüzelhető szemetek, el fogjuk égetni mind. – mondta meglepődve, nem tudta, hogy miért olyan fontos ez, de gyorsan túl jutott ezen és tovább állt.
- Halottad? Elégetik! – bíztatta Patrick Natashara nézve.
- De mikor, most azonnal el kéne, akkor végre vége lenne ennek a rémálomnak. – még mindig bizonytalan volt.
- Vége is lesz! – nyugtatta meg és mélyen a szemébe nézett.
- Haza mehetünk már? – törte meg a csendet Matt.
- Igen. Haza megyünk! – határozta el magát Natasha, már jobban érezte kicsivel magát.
- Tudjátok mit? Menjünk el együtt moziba, az most jót fog tenni higgyétek el. – vette fel az ötletet William.
- Igazán jó ötlet fafej, a moziban sötét van és ilyen lelki állapotban tényleg jót tesz, ha moziba megyünk, ahol bármi megtörténhet, minden kis zajra a frász jöhet ránk.
- Jól fogjuk érezni magunkat, beülünk egy jó kis vígjátékra! Susant és elhívjuk! – William tudta, hogy Patrick fülig szerelmes Susanba és ha ő is menne, Patrick azonnal támogatná az ötletét.
- Susan? – álmodozott. – Rendben van, meggyőztél!
- Natasha? – nézett rá kérdőn William.
- Jó. Rendben van.
- Akkor ezt megtárgyaltuk. – örült neki, még saját magát is megnyugtatta ezzel a hírtelen jött tippjével.
- Na indulunk már? – kérdezte feszülten Patrick, be lett sózva, amint megtudta, hogy Susant és elhívják.
Végül elmentek mind a négyen haza és megbeszéltek egy időpontot, hogy mikor és hol találkozzanak. Késő délután már mindegyikük ott volt a mozi előtt, kivéve Susant, őt még az nap nem is látták. Patrick egyre türelmetlenebb lett és fel-alá járkált percenként kérdezve, mennyi idő van:
- Mennyi idő van? – érdeklődött türelmetlenül.
- Fél perccel több, mint volt. – mondta egyre fáradtabban William. Hírtelen rezegni kezdett a telefonja, majd felvette, pár szólt váltott az illetővel, azután Patrickre nézett. – Susan volt az és mondta, hogy sajnálja, de nem tud eljönni.
- Mi? Ez biztos? – torpant meg a fiú.
- Igen.
- Ezt nem hiszem el. – szomorkodott és egyben bosszankodott is.
- De üdvözöl minket, főleg téged! – ütögette meg barátja vállát, aki ettől teljesen fellelkesült.
- Komolyan ezt mondta?
- Hát persze. – valójában csak simán üdvözölte mind a négyüket, de William gondolta, ha kiemeli, hogy haverját főleg üdvözli, akkor sokkal jobb kedvre derül.
Nem vártak tovább és bementek a terembe és megnéztek egy vígjátékot, ahogy tervezték. Tényleg jó volt, és arra a másfél órára el is feledték, hogy a napokban mi történt. Mikor vége lett, kijöttek és elváltak útjaik, Natasha és öccse együtt ballagtak haza, hogy egy jót pihenjenek és vacsorázzanak.
Már nagyon sötét volt, az óra pont este hét órát mutatott, Matt vidáman tört be a folyosóra, amikor megérkeztek:
- Hú de jó, hogy megjöttünk! – gyorsan levetette cipőjét és már rohant is a szobájába.
- Hello öcsi, aludj jól! – szólt utána az ajtóban állva. Natasha fáradt volt és éhes, egy jó zuhanyra vágyott és egy kiadós vacsorára, ám hírtelen úgy érezte, hogy valaki figyeli, hamar rájött, hogy nem csak képzelődik – Te meg miért bujkálsz?
- Nem bujkálok. – lépett elő Patrick.
- Mit keresel itt ilyenkor?
- Hát… én csak, azért jöttem… - magyarázkodott, de váratlanul megcsörrent a telefon – Fel kellene venned, lehet, hogy a papád az. – nyugtatta, mert látta, hogy összerezzent a félelemtől a lány és Matt is oda rohant nővéréhez.
- Igen, lehet. – nyögte ki.
Lassan elindult a telefonhoz, de mielőtt még odaért volna az üzenetrögzítő felvette és a telefonáló rá is mondta, amit akart így mindhárman tisztán hallották a kislány hangját:
- Mary vagyok. Itt állok a buszmegállónál, nincs kedvetek játszani?
Natasha szemeiben könnyek gyűltek össze és már majdnem sírni kezdett, ám Patrick hangosan rászólt:
- Nehogy sírni kezd nekem! Most nincs idő sírásra! Menjünk innen gyorsan!
- Na de… - szipogta a lány.
- Nem lesz baj, nyugodjunk meg! – határozta el magát a fiú, majd megragadta barátja karját és húzni kezdte maga után. Matt sem maradt le, utánuk rohant, át a kihalt városon. Nem soká eljutottak egy nagy csarnokszerűséghez, de távol, kint a város szélén az erdő közelében állt, elhagyatottan. Belül teljesen üres volt, csak néhány bordásfal állt, pár szekrény és elrongyolódott labdák a sarokban. A lámpák nem égtek, csak a Hold fénye világította meg a nagy termet. – Ez az, gyorsan, befelé!
- Mi ez a hely? – nézett körül meglepődve Natasha, de hangjában a reménytelenség csendült fel, mintha tudná, hogy úgysem tudnak elbújni, bárhova is mennek.
- Ez egy régi edzőterem, mostanában senki sem használja. – mondta Patrick.
- Nem így értettem.
- Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a titkos bázis. Senki nem tud róla, csak William és én, na meg egyszer elszóltam véletlenül Susannak is. – vakarta a fejét – Itt van minden, ami kell, de telefon nincs, ha tudod, mire gondolok. – kacsintott egyet.
Natasha végre megkönyebbült és mosolygott is, mintha már lett volna egy kis hite, hogy ma este nem lesz semmi baj. Patrick hálózsákokat húzott elő, az egyik szekrényből, valószínűleg Williammel hozták ide őket. Matt, nővére mögött aggódó tekintettel megszólalt:
- Figyelj Patrick wc-re kell mennem!
- Itt bárhol elintézheted. – mondta a fiú nyugodtan.
- Persze még mit nem!
Patrick vigyorogni kezdett, majd kikísérte Mattet egy csarnok melletti mellékhelyiségbe, ami már igen rozoga volt, de a célnak megfelelt. Addig bent Natasha elhelyezkedett az egyik hálózsákon és bámult maga elé, csendes volt az este, túl csendes.
- Patrick ugye itt vagy még?! – érdeklődött nyugtalanul Matt.
- Igen, de igazán siethetnél! – szólt kintről.
Rövid hallgatás után Matt újból megszólalt:
- Van egy kis probléma?
- Micsoda?
- Nincsen papír.
Natasha nem hallotta, mit beszéltek kint a fiúk, csak ült magányosan, ám váratlanul vendége akadt, tőle pár méterre a félhomályban. A játék baba volt az, a semmiből bukkant fel, de a lányra a frászt hozta, aki sikoltva lassan csúszni kezdett az ajtó felé, ami nagy csattanással becsapódott.
- Szia! Mary vagyok. Van kedved velem játszani? – kérdezte karját felemelve. Szája nem mozgott és nem is pislogtak szemei, mégis élt ez a játék baba és ott volt. Natashan eluralkodott a pánik, mégsem szólt egy szót sem, ott ült a padlón, tőle két méterre pedig Mary integetett neki barátságosan. – Mit játszunk? – kérdezte a lánytól. – Nekem van egy ötletem. – javasolta – Mit szólnál a bújócskához vagy a fogócskához? Vagy labdázzunk? Játszunk kidobóst? De akár gyilkosozhatunk is. – erre Natasha a félelemtől reszketve felállt és kiutat keresett szemével, de minden zárva volt. – Ha nem játszasz velem, akkor én fogok nyerni, játék nélkül. – a lány arcán verejtékcseppek jelentek meg, de még mindig szótlanul állt – Natasha, vesztettél! – mutatott rá. – hírtelen nem tudott a lány megmozdulni, de nem azért, mert annyira megrémült, hanem mert olyan érzése támadt, mintha lekötözték volna, bár nem látott semmit.
- Ne! Kérem ne! – ordította el magát. – Segítsen valaki! – ez volt az utolsó, amit ki tudott mondani, mert most a száját is befogta valami, amitől nem tudta kinyitni azt.
Teste felemelkedett a talajtól legalább egy méterre és teste teljesen megmerevedett, két karja oldalánál pihent, egyik végtagját sem bírta megmozdítani, csak a fejét. Eközben kint meghallották a kiáltást, és Matt megrémülten megkérdezte Patrciket:
- Ez meg mi volt?
- Natasha! – ordította el magát Patrcik, majd rohanni kezdett a zárt ajtóhoz.
- Ne hagyj itt! – kiabált utána megijedve Matt.
- Natasha! Natasha! – feszegetni kezdte az ajtót, de sehogy sem akart kinyílni. Miután nem bírt vele az ablakokhoz ment, de azok még reménytelenebbek voltak.
- Patrick! – szólt egy hang a fák közül kilépve.
- Susan! – lepődött meg Matt.
- Hol van Natasha? – kérdezte lihegve Susan, egész eddig futhatott.
- Bent ragadt, mi meg kint. – mondta Patrick, miközben bejáratot keresett, annyira el volt foglalva, hogy meg sem lepődött, hogy váratlanul felbukkant Susan.
Ez alatt a csarnokban Natasha mozdulatlanul lebegett a padló felett, előtte Mary állt és bámulta. Farkas szemet néztek egymással, Natasha szeméből a félelem tükröződött, míg Mary üres tekintetéből semmi, bár egy kis csillogás, mintha arra utalt volna, hogy élvezi a dolgot.
- Szerintem, most játszunk leszakítósdit. – mondta a baba, majd felemelte egyik karját és egy nagy lendülettel a másik irányba fordította, erre Natasha felsikoltott. Mintha kerékbe akarták volna törni, ehhez hasonló volt a fájdalom, amit érzett most a lány és szemeit ellepték a könnyek. Alig bírta a fájdalmat erővel, de még tűrte, de szerencséjére a szorítás és húzás engedett és végül teljesen ellazult, ekkor megint Maryre nézett. – Ez uncsi, játszunk inkább kiszakítósdit! – vetette fel jó kedvűen. – Mondtam már neked, hogy milyen szépek a szemeid?
Natasha a legrosszabbra gondolt és vadul rángatózni kezdett, de csak elfárasztotta magát ezzel és feladta. Hírtelen mintha egy kéz ragadta volna meg arcát és felhúzta bal szemhéját, hogy jobban a szemgolyóhoz férjen. Rettegett, tudta, hogy most már nem menti meg senki és pár perc múlva elveszti mindkét szemét. A ballal nem látott semmit, annyira elöntötte a könny, csak a másikkal figyelte, hogy Mary rezzenéstelen arccal nézi, mi történik. Natasha még egy utolsó próbát tett a kiszabadulás érdekében és újból vadul rángatózni kezdett, de a helyzete csak rosszabb lett. Annyira összeszorította most a játék baba a testét, hogy levegőt is alig kapott, majd zsebéből kiesett ruhazsebkendője, amivel még Mary arcát törölte meg. Egy pár percig nem történt semmi, Natasha végleg feladta a reményt, hogy megmenekül, ám ez a várakozás, még őt is meglepte. Mary a ruhazsebkendőt nézte, ami nem rég pottyant ki a padlóra, majd mindkét karját derekára tette és ezt mondta:
- Vége a játéknak. Úgy látszik, te nem élvezed annyira a dolgot, ez pedig nem szép dolog. – a szorítás egyre gyengült Natasha körül, végül teljesen megszűnt és a földre huppant. Csodálkozva tekintett a babára, hogy vajon mitől változott meg így hírtelen és miért engedte el. – Natasha! Megtarthatom ezt a zsebkendőt emlékül? – vette fel a földről, ami fele akkora volt összehajtogatva, mint saját maga. – Ígérem vigyázni fogok rá! Azért egyszer még játszhatnánk valamikor! A viszontlátásra! – rezzenéstelen arca megváltozott, pír jelent meg orcáján és mosolyogva integetett, majd egy szempillantás alatt eltűnt.
Natasha tátott szájjal bámulta, míg el nem tűnt, arcán a könnycseppek és verejtékek összefolytak. Mögötte az ajtó kivágódott és Susan rohant be, mögötte pedig Matt.
- Natasha! – üvöltötte Matt.
- Nem esett bajod? – kérdezte aggódva Susan, majd átölelte barátnőjét, aki még mindig maga elé bámult.
- Miért? Nem értem miért? – tűnődött el.
- Képzeld Mary nekem is telefonált, azt mondta veled akar játszani. Elrohantam hozzátok, de senki sem volt otthon, ezért iderohantam hátha itt lesztek. Talán az elején tényleg csak játszani akart és csak veled. – elmélkedett, majd szorosan átölelték egymást, ám hírtelen nagy csörömpölés törte meg a csendet. Patrick ugrott be ablakostul, és ripityára törte az üveget, zajos megérkezése után körülnézett a csarnokban és meglátta a lányokat. – Patrick? – kérdezte Susan megdöbbenve.
- Hol vagy Natasha, megmentelek! – üvöltötte a fiú, majd döbbenten vette észre a többieket. – Susan, te meg hogy kerülsz ide?
- Patrick! A fejed! – mutatott rémülten a fiúra Susan.
- Mi az? – majd érezte, hogy valami végig folyik arcán. A vére volt az, ugyanis az üveg szétvágta a fejét, mikor beugrott. – Mi a fene? Áááá… segítsetek! – ordította el magát, majd Susan odarohant hozzá, hogy elállítsa a vérzést.
Még az nap este bekísérték Patricket a kórházba, akinek nem voltak súlyosak a sérülései és reggel kiengedték onnét, miután benn fogták megfigyelésre. Mary azóta az éjszaka óta egyiküket sem hívta többé és soha sem látták viszont, a legnagyobb megkönnyebbülésükre, főleg Natasha örült ennek, visszatért belé az élet, úgy, mint régen együtt szórakoztak, mind az öten.
Egyik délután egy kislány és mamája sétáltak az utcán, mikor a gyermek egyszer csak megszólalt:
- Nézd anyu, milyen aranyos játék baba! – mutatott egy göndör, szőke hajú régi ruha babára, akin rózsaszín szoknya volt és piros masni a hajában.
- Ne nyúlj hozzá! – húzta vissz lány kezét. – Szemetet nem veszünk fel az utcáról! – figyelmeztette.
Ezután tovább mentek a dolgukra, de nem vették észre, hogy a játék baba utánuk fordította a fejüket és addig bámulta őket, míg el nem tűntek. Még aznap este megcsörrent náluk a telefon és a leggyorsabb vette fel, a kislány, ki észre vette a babát.
- Halló, tessék? Ki beszél? – kérdezte.
- Mary vagyok, játsszál velem! – szólt bele aranyosan egy lány.
vagy 
? =D
